Roráte helyett – elbeszélés
Gárdonyi Géza: Roráte
Még sötét van, mikor már harangoznak a rorátéra. Hideg decemberi sötétség ez, csak alig áttetsző. Férfiak, asszonyok fekete árnyékokként mozognak benne a templom felé. Az ablakom előtt egy-két kisebb árnyék válik el tőlük. A kis árnyékok betérnek az iskolába. Kisködmenek, nagycsizmák. Az arcát egyiknek se látom; de már az alakjáról, mozdulatairól megismerem valamennyit. Mindenik hoz a hóna alatt egy darab fát. Ledobják azt a kályhazugba. A kályha előtt Istenes Imre térdel. Tele képpel fújja a tüzet. A tűz pirosodó fényt áraszt az arcára.
– Ég már – mondja, becsukva a kályhaajtót.
Ég, de még nincs meleg. A kályha úgy mormol, mint a fonómacska.
A kisködmenek, nagycsizmák türelmesen állanak a kályha körül, és hallgatva hallgatják a mormolást.
– Ki hoz gyertyát? – kérdi egy halk és vékonyka hang a sötétben.
– Gál Józsi – felel egy másik.
– De soká jön!
Nem jön soká. A pitvarban mankókoppanások. Ő az.
– Hoztál? – kérdi egyszerre három hang is a sötétben.
– Hoztam – feleli az érkezett hangja –, kinél van masina?
Masina minden gyereknél van télen-nyáron. Az egyujjnyi kis gyertyamaradék meggyújtódik, és a kályha vállára tevődik. Az iskolát gyönge világosság árasztja el. Az előbbi sötétség helyén látszik most a vén zöldmázas kályha, körülötte a piros képű, kisködmenes, nagycsizmás gyerekek, akiknek árnyéka óriásokként mozog a falakon. A sarokban a számolótábla, mintha még aludna. A földgömb, mint valami görögdinnye áll az asztalon. A gyerekek rá-rátapogatnak a kályhára.
– Már melegszik!
Egy vizes fadarab fölsziszereg a parázson, aztán a kályha buzgó mormolással dolgozik tovább. Futva jön most egy tatársüvegű kisgyerek.
– Új tollam van! – kiáltja még a küszöbön.
A Gönczöl gyerek az. Lecsapja a süvegét a padra, és a tarisznya mélyéből egy fényes tollacskát kapar elő. A toll csakugyan új. Valamennyi gyerek mind összedugja fölötte a fejét. A toll úgy csillog a Marci tenyerében, mintha arany volna. Csodás szép. Rézkezet ábrázol. A rézkéz hosszúkás éket tart.
– Nézd meg, jó-e? – mondja Istenesnek.
Istenes Imre műértő komolysággal veszi kezébe a tollat. Hozzáérinti a gyertya mellett a körméhez és kijelenti:
– Jó.
Marcinak már akkor a markában van a tollszár is. Beilleszti a tollat és szétteríti az irkáját. A tollpróba általános érdeklődés mellett történik meg. A cigány Laci tartja hozzá a gyertyát, a szöszke Burucz Bandi meg a madzagra kötött kalamárist. Egy malac – amit a Marci gyorsan felnyal –, aztán az írás egy takaros G betűvel megkezdődik. De íme beharangoznak. Burucz Bandi egyszerre bedugja a tintásüveget. Rendre sorakoznak s megindulnak a templomba.
A templom tele van már subával meg kacabájjal. A padokon fekete báránybőr süvegek meg testes Rózsás-kertek és Lelkifegyvertárak fekszenek. Az oltáron minden gyertya ég, s a viaszillat belévegyül a be-beáramló téli levegő ködös ízébe. Imitt-amott beleköhög az ájtatos csöndbe egy-egy öregasszony vagy vékonyabb köhögéssel egy-egy iskolás gyerek. Ím azonban ott áll már a nagy miséskönyvvel a piros inges ministráns gyerek a sekrestyeajtóban. Vissza-visszapillant, hogy indul-e már a plébános úr? Egyszer csak megrándítja a csengettyűt, és előrelépdel nagy méltóságosan a könyvvel a pap előtt.
Az orgona mély búgással ered szólásnak. Hangjától remeg a fal is. A pap violaszínű miseruhában áll az oltár előtt. Leteszi a kelyhet, aztán lemegy az első lépcsőre, hogy elmondja a gyerekekkel Dávid királynak azt a zsoltárát, amelyben az az oltárhoz visszatér. Akkor meglágyul az orgona hangja. A sok száz esztendős adventi ének megzendül a templomban:
Oh, fényességes szép hajnal!
Kit így köszöntött az angyal.
Üdvözlégy teljes malaszttal!
Végigreszket idegeimen az a mennyei szent érzés, mely gyermekkoromban áthatott, mikor az első hajnali misén ezt az éneket hallottam. De micsoda erőtlen erő az emlékezet, hogy egy éneket se lehet vele leírni. A hangokra nincs szavunk, mert az ének hangjai egy alaktalan álomvilágból valók. A szöveget, amely egy angyal földi látogatásáról szól, az ének a képzeletünk egy olyan birodalmába emeli, amelybe csak a szívnek szárnyozott sejtelmeivel juthat el az ember. A második ének szintén ősrégi magyar ének. Megvan a Náray-féle énekeskönyvben is, amit még a Rákóczi-kor előtt nyomtattak. De nem tudjuk ezt mink és nem törődnek ezzel a gyerekeink. Éneklik és elringatóznak magasztos szépségű képeiken:
Oh, nemes ékes liliom,
Szép és gyönyörű rózsa, Mária!
Ki szent malaszttal,
Mint gyöngy-harmattal
Neveltettél, óh, Mária!
Ezt az éneket nem csinálhatta latin nyelven beszélő klastromi barát. Egy magyar poéta csinálta, aki a názáreti istenszerette szüzet a maga képzeletében olyanná formálta, mint amilyen leányok a Tisza–Duna partján teremnek: rózsák, liliomok. Varga Ádám kinyújtott nyakkal fújja mellettem énekét. A gyerekek is odalenn buzgón énekelnek. A szentek a falon komoly figyelemmel hallgatnak. Bibliai áhítat van az egész templomban.
Mert hát szép is volt az, amikor az Úr elküldötte az ő követét a fényes magasságból a názáreti szegény zsidó lányhoz, akinek a neve Mária vala, szép és gyönyörű rózsa, Mária.
